víztaszító hatás hydrophobic effect/interaction a víz és a vízbe helyezett nem sarkos (apolar, résztöltéssel nem bíró) molekula közti kölcsönhatás. A vízmolekulák a nem kétsarkú molekula köré zárványszerűen (clathrate-like structure, cage) rendeződnek. Ez azt jelenti, hogy a határfelszínen a vízmolekulák – miként a jégben – négy hidrogénhíddal egymáshoz kötődve szorosan összekapaszkodnak, magukba zárva a nem sarkos molekulát, anélkül, hogy kötődnének vele. Ha több nem sarkos molekula kerül a vízbe, azok összecsapzódnak, egymáshoz közel kerülnek, csökkentve a vízzel érintkező felszínüket – gömb alakúvá formálódnak. A víz tehát fokozza a nem sarkos molekulák összetartását. Ezt nevezzük víztaszító hatásnak. Ez a magyarázata annak, hogy a fehérjék vizes közegben gömbszerűvé válnak úgy, hogy a víztaszító aminosavak a gömb belseje felé fordulnak (a fehérje magját képezik), a felszínt a vízkedvelők alkotják.

A víztaszító hatás érvényesül a töltésvegyes* molekulákban is, vagyis az olyan összetett molekulákban, amelyeknek kétsarkú (fejrész) és nem sarkos (apolar) része is van. Ilyen molekula pl. a koleszterin és a foszfolipid. Ha a nem sarkos (víztaszító) rész kisebb, mint a sarkos, azaz a fejrész, a molekula a vízben ék alakúvá válik. Ezek összeállva olyan gömbbé formálódnak, amelyben a víztaszító rész belülre kerül – micella a neve, magyarul →göbecs. Ha a nem sarkos rész nagyjából ugyanakkora, mint a fejrész, a töltésvegyes molekulákból kettős hártya alakul ki. Két-két molekula úgy kerül szembe egymással, hogy a nem sarkos részük van belül, egymással szemben, és kapcsolódik. A vízkedvelő rész alkotja a felszínt, ez néz a vizes közeg felé. Így alakul ki a foszfolipidekből pl. a sejthártya.